- Kath!-jött be Grace-Dr. Newton keres téged telefonon. Felálltam és elvettem a telefont. Majd amikor letettem Tomot megkértem, hogy jöjjön be velem a kórházba, mert a doki azt mondta, hogy minél előbb be kell mennem valakivel. Tom volt a legközelebb hozzám, ott állt a konyhában a többiek meg valahol máshol voltak, és hát csak úgy kiszaladt a számon (mint mindig), hogy nem jönne be velem a kórházba. Így hát bementünk, kissé aggódva, hogy mi lehet a gond, hogy mi az ami ennyire sürgős. Fogtam a táskámat és elindultam Tommal a kórházba. Egész úton csendben voltunk. A kórházban azért kivizsgáltak, és az eredményt is a doki irodájában kaptuk meg.
-Minden rendben-mondta Dr. Newton a papírokat nézve-Úgy látom Tomot hozta el magával. Nézze Katherine, azért kértem, hogy hozzon magával egy olyan embert aki számára fontos, mert az amit most fogok mondani....-kereste a szavakat-"veszélyes",de még is jót tehet magával. Mint tudja önnek emlékezet kiesése van ráadásul 5 év esett ki. Ez az átlagos és a rossz között van. Azért hívtam, hogy legyen egy ember, hogy legyen kire támaszkodni és ezt egy orvos szájából is hallhassa és megértse.
- Mondaná inkább a lényeget?-kérdeztem már izgatottan.
- Katherine...amint mát mondtam, nem szabad rögtön belevágni, hogy mindenre emlékezzen, amiket fotókkal érhet el. Ez az agyának fájdalmat okozhat, ami kómához is vezethet vagy rosszabbra. De ha ez így menne, akkor talán nem is emlékezne arra az 5 évre, tehát mintha azt az 5 évet nem élte volna meg. De ha ezt felgyorsítjuk, amint már mondtam, akkor talán emlékezne min-den-re-tagolta.
- Tehát ha jól értem, akkor fele.-fele arányban emlékeznék?-kérdeztem.
- Ha úgy vesszük, igen. Mindennek van hátránya és előnye is.
- És én mit tehetek érte?-kérdezte Tom.
- Annyit tisztázzunk, hogy akkor mi mellett van-fordult hozzám a doki.
Én Tomra néztem és azon gondolkoztam, hogy ami történhetett ezalatt az 5 év alatt, csak úgy eldobom és kicsi az esélye h fogok rá emlékezni mondom ez nekem nem jó, és ott van Tom....De ha amellett vagyok, hogy emlékezni akarok rá, akkor nagyobb az esélye, hogy kómába esek és minden odavész, de nekem fontos az emlékek, tudni akarom, hogy mi történt, és nem akarom eldobni inkább meghalok egy olyan dologért amiért harcolok, minthogy ülve várjam a nagy csodát.
- Hogy kezdjünk neki?-kérdeztem a dokitól.
- Először is Tom a kérdésére válaszolva, annyit tehet Katherine-ért, hogy mindenben segíti, mindig kiáll mellette és mindig ott van mellette, igaz ez olyan, mint ha házasságot kötetnénk, de ez fontos. Azért is, mert ha olyan nagy baj van, elájul vagy ilyesmi, tud segíteni rajta, ön is orvos vagy rosszul tudom?-de bólintott Tom-és mindig segíteni, ha úgy érzi Miss Damward, hogy már nem bírja, akkor ott van mellette, ilyesmi. Ez egy logikus dolog. Nah, azt kell tenni, hogy hetente kétszer idejárni kezelésre, a pszichológusunkhoz, és majd ő megmondja, mit kell azután tenni. A holnapi nap a legkorábbi időpont, ha ez megfelel, bár nem kéne halogatni, mert épp azért sietünk. Nézze Katherine-most nagyon mélyen a két szemembe nézett-akármennyire is rossz vagy akármilyen kellemetlen is, emlékeznie kell, ön ezt választotta. Ha meg eszméletét veszíti, ott van mellette Tom.
Tom. Végre itt lesz mellettem Tom. Istenem ezért is megérte, hogy ez a baleset lett. Végre mindig itt lesz mellettem és nem megy sehová csak mellettem lesz.
- Na de az a kérdés,-fordult Tomhoz-hogy ön ezt képes vagy hajlandó ezt megcsinálni.
- Képes vagyok rá, hajlandó is és akarom is-válaszolta.
- Nos...akkor sok szerencsét kívánok a visszaemlékezéshez!-majd elmentünk. Csendben voltunk ismét egész úton hazafeléig. Majd kiszálltam és...nem itthon vagyunk vagy....?
- Elhoztalak a sulihoz-válaszolt a testbeszédemre, és mosolygott-ahol először találkoztunk.
Én azonnal kiszálltam, hogy lássam a sulimat, ahol először láttam meg Tomot. Igaz én erre a sulira emlékszem utoljára, de mégis olyan....régiség érzés támadt bennem vagy...nem is tudom...mintha már vagy 10 éve nem láttam volna.
- Ez volt 5 éve-válaszolt ismét.
- Mi vagy te? Valami gondolatolvasó?-tettem fel a kérdést viccelve. Majd szerényen mosolygott.
- Nah? Valami?-kérdezte reménykedve.
- Tom, te is nagyon jól tudod, hogy nem fog csak úgy a fejembe szállni az az 5 év.
- Igen tudom, de ez kezdetnek jó, nem?
- De-mondtam megnyugtatva.
Nyár volt. Elvileg bemehettünk volna, de első nap nem lihegném ezt túl.
- Nem jöhetnénk ide vissza majd máskor?-kérdeztem, mert muszáj visszajönnöm. MUSZÁJ. Nem tudom miért de egy részem visszaakar ide térni. Bólintott majd elindultunk hazafelé.
Otthonról már elment mindenki, csak Grace maradt, mert hát miért ne?
- Te itt alszol?-kérdezte Grace Tomtól, mert látta, hogy nem megy haza.
- Szüksége van Kathynek rám-mondta majd fordult hozzám-hol aludjak?
- Hát ahol akarsz-mondtam szétnézve.
- És ha álmodban rád tör valami rossz?-kérdezte visszahúzódóan.
- Tom, még el se kezdtük, nem fogok azonnal kómába esni-mondtam. De te jó ég, ő velem aludt volna. Te jó ég, magától kérdezte meg, nah ezért is megérte.
- Akkor itt a kanapén?-kérdezte.
- Hát ha jó itt neked akkor aludj itt, de én mentem aludni mert nagyon fáradt vagyok.
Majd elköszöntem Gracetől és Tomtól, és bezuhantam az ágyba. Azonnal elaludtam, most nem gondolkoztam semmin. De 2 óra múlva felkeltem és azt vettem észre, hogy Tom a szobámban lévő fotelban alszik. Szóval mégis csak idejött. Istenem, mosolyogtam, majd mély álomba merültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése